Nagykörút Blog

Kínaiak Budapesten, bizalmatlanság és elutasítottság? (bónusz cukiság)

2014. szeptember 08. - nagykörút_blog

Nem szeretem az üvöltő, hisztériázó, toporzékoló gyerekeket, különösen, ha olyan helyen vagy, ahonnan nem tudsz elmenekülni (közlekedési eszköz, bolt stb.) Nem, nincs gyerekem, de szerintem ha lesz is, akkor se fogom arra bíztatni, hogy hisztizzen nagy plénum előtt.

Mindig megdöbbentett az ázsiai gyerekek (általam nagy átlagban regisztrált) nyugodtsága, higgadt viselkedése. A legkülönbözőbb helyzetekben. Az alábbi képet az Apor Vilmos téren lőttem.

azsiaikislany1.JPG

A kislány nem elesett, hanem fogta magát és egyszerűen leült a földre. Nem üvöltött, nem hisztériázott, holott látszott, hogy nyűgös. Mondott is valamit az anyjának, aki szintén nem üvöltött, hanem csendesen viszontválaszolt, majd kinyújtotta a kezét. Ez így tartott kb. egy percig, mindenféle balhé nélkül, majd:

azsiaikislany2.JPG

A poszt címében kínaiak szerepelnek, holott ők nem is biztos, hogy azok voltak. Japán és kínai között még csak-csak különbséget teszek, de a vietnámiakkal könnyű keverni őket. Kedvelem a kínaiakat, érdekelt a nyelvük, egy kicsit tanultam is, majd amikor már voltam olyan szinten, hogy képes voltam pekingi kacsát kérni rizzsel a kifőzdében, persze menőzni kellett. Hogy aztán jöjjön a beégés többszörösen (ld. vietnámiakkal való keverés). Úgyhogy csak alázat és antropológia.

Soha nem értettem, hogy miért magas a kínaiak elutasítottsági aránya (még mindig 67% versenyben a pirézekkel és a hülyeséggelMagyarországon, hisz nem látok magam előtt „kínaibűnözést”. Ehhez a hírhez is vissza kellett mennem az időben.

De tényleg, miért a mítosz és elutasítottság a kínaiak felé? Segítsetek ki.

Mielőtt azonban levonnánk a nagyívű következtetéseket, gondoljunk csak bele, hogy mi lehet az oka a bármiféle elutasításnak? Nyilván a bizalmatlanság, ami egy posztszocialista, a múltjával nem sokat kezdeni tudó / akaró (megfelelő aláhúzandó) országban – történetileg is – teljesen érthető.

Néha barátságosak is tudunk lenni de alapvetően azért zárkózott népség vagyunk, nem segítünk a mellettünk álló embernek (reméljük a Hősök tere projekt segít ezen valamit).

Rendes urbánus egyedként úgy szeretek gondolni magamra, mint aki nyitott, segítőkész embertársai felé. Kivéve azokat, akik az utcán, aluljáróban, vagy bárhol meg akarnak állítani. Múltkor egy srác csak azt szerette volna megkérdezni tőlem a Kálvinon, hogy hol tud átszállni a négyes metróra, de én majdnem lepattintottam. Végül segítettem neki, de utólag, amikor felugrottam a metróra, olyan kínos érzés fogott el, hogy legszívesebben leszálltam volna bocsánatot kérni tőle. Többek közt ez az eset is indított arra, hogy átgondoljam ezt a témát, mielőtt pálcát török bárki felett.

 

Szerettem volna a Humans of New York mintájára (ugyanakkor kevésbé ideologikusan és cukormázosan) egy budapesti sorozatot csinálni, de ez itt majdhogynem lehetetlen lenne. Egyelőre.

A bejegyzés trackback címe:

https://nagykorut.blog.hu/api/trackback/id/tr846680291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.