Nagykörút Blog

Óda a budapesti tűzfalakhoz, kéményekhez és háztetőkhöz

2014. november 03. - nagykörút_blog

Nem lehet okunk a panaszra, gyönyörű októberünk volt, és talán még van pár napunk, egy kevéske hetünk, amíg igazán szép az ősz. Menjetek, nézzetek meg kilátókat, kiránduljatok, mozduljatok ki, mert utána amilyen gyorsan fordultunk rá a novemberre, úgy jön a tél is.

Budapest nem szép télen, a város igazán áprilistól októberig virágzik, de már az ősz is necces lehet, ha keresztbe tesz az időjárás vagy a permanens szürkeség. Télen, amikor visszahúzódik a természetes fény, és erősebb a mesterséges, valahogy jobban látszanak a történelem ütötte sebek. Az 1944-45-ös ostrom ("a második Sztálingrád"), 1956, a szocreál, az inadekvát modernizmus, de még a kutyaszar is csúnyábbnak néz ki a terézvárosi padkán. Ilyenkor kicsit rosszkedvű, sietős Budapest, a hármas metró izzadságszaga keveredik a ködös szmoggal, és egyszerűen menekülünk a zárt térbe. Ilyenkor város és embere egyszerre zárkózik be, él inkább befelé. Ez nem is baj, ezt kívánja az évszak. Mégis, ha kint járunk az utcán, már nem vonja el a figyelmünket az erős napsütés, az emiatt lengébben öltöző fiatalok (vagy idősebbek, ízlés dolga), vagy a falevelek színe. Ilyenkor sokkal csupaszabb minden, és ezért köszönnek ránk sokkal erősebben a tűzfalak, kémények és háztetők.

garzonkert1.JPG

A kép a Garzonkert belső udvarában készült, a Mikszáth téren, még augusztusban. A tűzfalról már szinte automatikusan a számítógépünket védő program (firewall) jut eszünkbe, pedig fantasztikus építészeti fogalommal állunk szembe:

tűzfal

„Az épületet függőlegesen - a tetőszerkezetet is - átmetsző, nem éghető anyagból készült térelhatároló falszerkezet, amely tűznek más építményre vagy tűzszakaszra való átterjedését előírt időtartamig megakadályozza.”

garzonkert2.JPG

Sok tégla, egy (1) kis ablak. Miért, hogyan, minek, egyáltalán? Ahogy besötétedett úgy néha kigyúlt a fény a kis ablakban, és a vendéglátóipari egység fele kb. azzal foglalkozott, hogy mi a fene is történik odaát?

Szemérmes, bizalmatlan népség vagyunk, függönyt teszünk az ablakra, kétszer bezárjuk az ajtót. Nem kritika ez, csupán ténymegállapítás. Vannak országok, ahol nincs függöny, és az ajtót se zárják túl gyakran be. Ugyanakkor kíváncsiak is vagyunk, mert bár az évszak bezárkózásra kényszerít, az érzés független a téltől. Általában úgy vagyunk, mint Kosztolányi Dezső: „s amint botorkálok itt, mint részeg, / az ablakon kinézek.” De csak azért, hogy ezzel mások életébe lássunk bele, hogy mi folyik a tűzfal mögött és a kémény alatt.

Naputca1.JPG

A kép még szintén augusztus végén készült a Nap utcában a Nézz fel! sorozathoz.

Naputca2.JPG

Lépcső a kéményhez a semmiben, amit körbenő a természet? Mindenre van persze logikus és ésszerű magyarázat, hisz az épület mellett most parkoló van, ahol egyszer ház állott, valami funkciója biztos volt, de kit érdekel az már? Szomorú lennék, ha bárki is elmondaná pontosan, hogy ez mire szolgált, nem akarom tudni, ellenben maradjon meg ilyennek.

Nem mindegyik tűzfal marad meg ilyen őszinteségében, van amelyet kezelésbe vett a Neopaint, vagy újabban a Színes város csapata. A köztük lévő konfliktusról, felfogásbeli különbségekről remélem majd külön posztban számolhatok be, egyelőre annyit, hogy szerintem munkájukkal alapvetően jobb hellyé tették Budapestet.

P1010020_1.JPG

Az itt jövő képek a Gül Baba türbéből készültek. Ha eltekintünk az eklektikus keveredéstől (mediterrános újépítésű, századfordulós bérház, Irgalmasrendi Kórház), akkor csak nézzünk a jobb sarokba.

P1010021.JPG

Erre a teraszra (?) vagy tetőtéri izére ki lehet menni, van ajtó, berácsozott ablak, funkcionalitás, amit mégis a málló habarcs tart össze.

P1010022.JPG

Katonásan, megfellebbezhetetlen uniformalitással sorjáznak a kémények, miközben az alattuk lakók nem ilyen hasonlóak.

P1010015.JPG

Persze, Budán könnyű, elindulsz felfele, sétálsz 10 percet, és van egy saját kilátód. Mindenhonnan nyílik valamilyen panoráma Pestre. Sok minden más mellett valószínűleg azért is egyre népszerűbbek a skybar-ok, tetőtéri klubok Pesten, mert ezt a betekintést és látványt nyújtják, és cserébe még a Duna szendergő oldalára sem kell átmenni.

IMG_1528.JPG

A kép minősége persze rossz, de talán megmutatja, hogy eljön az idő, amikor a kémények az urak, és nem a parlament. Végül adjuk át olyasvalakinek a szót, aki sokkal jobban tudott írni, és bőven elég lett volna az egész poszt helyett csak őt betenni, de hát mégis.

A fél ablakszárny nyitva volt, s most kitárta a másik szárnyat is. Vigyorogva ránk nézett, aztán az ablakdeszkára tette harisnyás lábát. […] 

Odaugrottam. Ha utánanyúlok, legfeljebb lelököm a mélységbe, de nem segítek rajta. Egy lélegzést sem lehetett hallani a szobában. Pétert csak én láttam. Szorosan a falhoz tapadt, két kézzel ölelte a vakolatot. Arcát is odanyomta, elfordítva. Szétvetett lábait rettenetes lassúsággal csúsztatta milliméterről milliméterre. Teljes figyelemmel csinálta a dolgát. Amint a tenyere egyet-egyet mozdult, szívem beledobogott. Lábujjai mozogtak a harisnyában. Hősies és nevetséges látványt nyújtott. Kiváltságosan tiszta őszi hajnal volt. Tejeskocsi cammogott az utcán. Akkorának látszott, mint egy játékszer. Péter alatt, majdnem hat emelet szakadékában, homályosszürke udvar derengett.

Végtelen sok idő telt el. Volt úgy, hogy bizonyosra vettem, a következő másodpercben elereszti a falat, és lezuhan, mint egy gipszszobor. Sürgetni szerettem volna. Még mindig itt van, idefent? Essen már le, s legyen vége az egésznek. Volt úgy is, hogy azt éreztem, menten felrepül, könnyedén, ruganyosan, s elszáll. Legszívesebben elfordultam volna. Nem lehetett. Egyszer csak áradni kezdett tüdőmbe a levegő. Péter átlépett az erkély korlátján.

Egy vaslétra vezetett innét a kéményekhez. Péter megragadta a szélét, s gyorsan fellépkedett, mintha ez még hozzátartoznék a mutatványhoz. Megütötte a kéményt, leereszkedett, és az erkélyen keresztül benyitott a sarokszobába. […]

- Jó volt - mondta.

- Micsoda?

- Tudod - magyarázta -, láttam végig a hidakat.

- A hidakat?

- Igen. A hidakat. A folyó pántját, végig. Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival.

- Péter! - szóltam rá bosszankodva.

Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.

- Ne hazudozz - mondtam. - Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.

- Á! - legyintett. - Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezted, hogy megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.

Megállt, s maga elé meredve, kinyújtott karját hintáztatva a levegőben, folyamatosan magyarázta.

- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit híd alá.

- Ezt mind láttad? - kérdeztem.

- Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.

- Hát akkor rajzold le.

Szerény, szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege.

- Igen - biztattam -, fesd le, amit láttál!

- Minek? - nézett rám csodálkozva.

- Mert szép.

- Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. - Vállat vont. - Ha ez szép, akkor minden szép.

Bólintottam.

- Fesd csak le, ahogy láttad.

- De minek? - kérdezte. - Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.

Egy kis cseléd szaladt át a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.

- Hát Péter - sóhajtottam. - Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.

- Miért? - kérdezte tágra meredt szemmel. - Miért kellene?

Erre nem tudtam válaszolni. Néztünk egymásra. Kezet ráztunk, mert a Kecskeméti utca sarkára értünk, és elvált az utunk. Elnevettem magam.

Ottlik Géza: Hajnali háztetők

A bejegyzés trackback címe:

https://nagykorut.blog.hu/api/trackback/id/tr596859991

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.