Nagykörút Blog

Az év legsötétebb napja

Unorthodox köszöntő

2014. december 21. - nagykörút_blog

December 21-e nemcsak advent utolsó vasárnapja, hanem a téli napforduló pillanata, a csillagászati tél kezdete is. A Föld északi félteke ekkor hajlik el legnagyobb szögben a Nap sugaraitól, következésképp ekkor a legrövidebb a nappal, és a leghosszabb az éj. Ebben a sötétségben merüljünk el most egy kicsit. Persze a költők és a hollywoodi forgatókönyvírók nem véletlenül találták meg a frázist, hogy a legnagyobb sötétség után a legtisztább a hajnal, mert ezután, ha lassan is, de fokozatosan visszatér a fény, és végre eltehetjük a D-vitaminos gyógyszeres leveleket.

Ahogy már írtuk, Budapest olyan télen, mint Kern András rosszul megvilágítva: nem szép. Pontosabban érezzük a potenciált, de hát nem olyanok a színei, mint tavasztól őszig.

Most nem a fahéj, a forralt bor és az utcai vásárok világából jelentkeznénk, hanem nagyon máshonnan: az elpusztított Budapestről. Nem kell megijedni, nem kibővített történelem fakultáció jön, hanem a városi és a szubjektív emlékezetnek a találkozása. Vannak megtalált évfordulók, amik nem kapcsolódnak a hivatalos emlékezetpolitikához, de jobban beépülnek az ember tudatába, holott szerencsére nincs ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatom. Mindig, amikor télen szürkének és csúnyának látom a fővárost (ami idén télen nem igaz, hisz most is szikrázó napsütés napjaink voltak), akkor előveszem a régi képeket, amik Budapest második világháborús ostromát mutatják be.

img_1935.jpg

1944 karácsonyára a vörös hadsereg bezárta az ostromgyűrűt Budapest körül. 1944. december 24-én megjelentek az első T-34-es tankok Budán.

Egyébként pedig – történelmi szempontból nézve – megbocsáthatatlan paródia, hogy Attilának és hunjai utódainak legyen a legszebb fővárosa a Nibelungok folyója mentén.

Ezt Adolf Hitler mondta Budapestről.

img_1938.jpg

A 102 napos ostrom pusztítását nem részletezzük. Bécs hat nap alatt, Berlin két hét alatt esett el. A szovjet hadsereg magyarországi összes veszteségeinek a fele Budapest ostromakor keletkezett. Nem véletlenül nevezték többen a "második Sztálingrádnak", még a varsói felkeléssel hozható párhuzamba. Ennek az egésznek az emlékezete már halványulóban van, mert egyre kevésbé élnek azok, akik megélték ezeket a borzalmakat.

Nem értem miért nincs fekete filccel az égre írva Budapest ostroma, és hogy nem emlékezünk meg róla. Ezeket a képeket elnézve szinte csoda, hogy most úgy néz ki a város, ahogy. (Aztán ráadásnak jött 1956, hogy megsmirglizze még egy kicsit a fővárost.)

Azaz sejtem, hogy miért nem. A kegyetlenségről ki szeret megemlékezni? Azoknak, akikre az a sors várt, hogy meztelenül a Dunába lőjék őket, felszabadulás volt. Az akkor kamasz nagymamám, akit dédszüleim az ágyneműtartóba bújtattak a dicsőséges felszabadítók elől, biztos máshogy élte ezt meg. Viszont az, aki versenyeztetni, vagy egymás ellen akarja kijátszani ezeket a fájdalmakat, olyan barbárságot követ el, hogy méltó mindenkinek a megvetésére.

Akik nem szeretik a Budapestet – mert ilyenek is vannak –, általában azok is csodálattal adóznak a belvárosi hidak előtt, a Szabadság hídtól a Margit hídig. A visszavonuló német hadsereg az összes hidat felrobbantotta, a Margit hidat például – igaz véletlenül – délutáni csúcsforgalomban.

Az amerikaiak által nyugaton elfogott, majd hazaszállított háborús bűnösöket először maga Péter Gábor, az ÁVO/ÁVH parancsnoka hallgatta ki a saját irodájában, ahol nagy méretű kép lógott a felrobbantott Lánchídról. Az első kérdés általában erre vonatkozott, hogy mit szól az illető ehhez, és hogy tevékenységével ide juttatta az országot? Míg mások nem tudtak mit mondani, vagy csak sajnálkoztak, a gazdasági szakember Imrédy Béla gyorsan reagált: "A pillérek épek!" Azaz olcsóbb és gyorsabb lesz újjáépíteni így a hidat. Imrédyt előbb kötél, majd másodfokon golyó általi halálra ítélték, 1946. február 28-án pedig kivégezték.

Hogy látta ezt a munkaszolgálatból, majd hadifogságból hazatérő Örkény István?

A zseniális Mácsai Pál előadásában: (17:10 - 18:04) 

Az első utam a Lánchídhoz vitt. Anyámat sem láttam még, a hidat akartam látni.

Azért, mert a búcsúm, öt jégzajlással, és négy tavasszal onnan, szintén a hídhoz kötődött. S mindig, amikor emlékezetemben fölrémlett Budapest, az otthonom, én a hidat láttam. Úgy, mint akkor. Egy híd akácvirágszagú ködben lebegve, lámpák füzérében ragyogva, fényben a fény – a Lánchíd.

Nem tudom, hogy ezerszer vagy tízezerszer egy nap.

Tessék, én élek.

S a jégtorlaszok között romban a híd. 

Hazaértem.

A Lánchíd szimbólum, és rég nem közlekedési műtárgy. Jó ideje már úgy kéne funkcionálnia, mint a Károly hídnak Prágában. A Lánchíd a szépség és a siker neurotikus akarása, hit abban, hogy lehet olyat teremteni, ami jó a közösségnek, és jó az egyénnek.

img_1936.jpg

Az egészet úgy kezdtem, hogy ha előveszem ezeket a képeket, akkor megszelídül és széppé változik a város téli arca. Azonban végül mindig arra a következtetésre jutok, hogy ez a város még romjaiban, a paleolitikumba visszabombázva is szép. Ahol rendben lesznek a dolgok, amíg vannak emberei a városnak, akik előbb napoznak egy kicsit a téli napsütésben, majd újjáépítik az egészet.

 

Boldog karácsonyt, Budapest.

 

Olvasd el + képek is innen vannak: TAMÁSI Miklós, UNGVÁRY Krisztián: Budapest 1945, Bp., Corvina, 2006.

A bejegyzés trackback címe:

https://nagykorut.blog.hu/api/trackback/id/tr186989707

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.