Nagykörút Blog

Berlin, a mi Bakonyunk?

2014. december 27. - nagykörút_blog

Nagy az én bűnöm: a lelkem.

Bűnöm, hogy messzelátok és merek.

Hitszegő vagyok Álmos fajából

S máglyára vinne

Egy Irán-szagú, szittya sereg.

Ady Endre - Páris, az én Bakonyom

Szeretem Adyt, a bájos önellentmondásait, a szenvedélyét, és hogy inspirálóan idegesítette Kosztolányit. Azt különösen humorosnak tartom, hogy akik ma valamilyen ideológiai éllel idézik, amolyan polgári radikális pácban, nos, ezeknek a többségét valószínűleg kegyetlenül kiosztaná, ha köztünk járna. De most nem ilyen könyvespolcos-hátteres-kardigános matinét szeretnék tartani. Karácsony előtt volt még egy eszmecsere, aminek a tanulságait talán nem haszontalan rögzíteni. December 21-én a Lumenbe szerveztek beszélgetést a berlini magyar független kulturális műhelyekről.

Két hónapot éltem Berlinben, ami nem sok, de arra pont elég volt, hogy kicsit belássak a repedésekbe, hogy milyen lehet hosszútávon ott élni, létezni. Azóta hiányzik. Amikor kimentem, nem készültem fel, nem számoltam még a berghaini éjszakákkal, a kreuzköllni Kunstviharral, csak felültem a vonatra. Azt sejtettem, hogy jó lesz, de azt nem, hogy mennyire. Egy ideális világban valószínűleg az év egyik felét Berlinben, a másikat Budapesten tölteném. Kivéve, ha Budapest tanul és elsajátít az északi testvértől, ugyanis számos dologban jobbak az adottságai, és van, amiben most is előbbre jár. Persze egy csomó mindenben meg nem. A program Facebook leírása igényes volt, meg Berlinről is szó lesz - hát ide el kell menni! Aztán persze ellentmondásos tapasztalatokkal távoztam, idő előtt, mert nem tudtam végig maradni.

Nem olvastam Mélyi József cikkét, ahonnan a címet kölcsönözték, de ezt azóta bepótoltam. Tulajdonképpen egy kiegyensúlyozott kiállítás kritika, pár olyan felhanggal, ami régen zavart volna, de azóta én is máshogy látom a dolgokat. A művész mindig elvágyódik, hol Árkádiába, hol Párizsba, hol Portugáliába, jelenleg leginkább Berlinbe, és nincs ezzel semmi baj. Hála az égnek, hogy most már nemcsak vágyódhat, hanem utazhat is, útlevél nélkül. Azt viszont továbbra sem tudom elfogadni, ha valaki a saját frusztrációjából akar objektívnak látszó valóságmagyarázatot kovácsolni, de erről majd később.

Azt írtam, hogy a program felvzetése igényes volt, szerkezetet, ívet, komoly hozzáállást sugallt. Aztán jött a megvalósítás, ami egészen elütött ettől. Félreértés ne essék, szerintem (majdnem) mindennek helye van a Nap alatt, csak akkor olyan leírást kellett volna adni, hogy "dumcsizzunk forralt bor mellett Berlinről, ami oly wunderbar". Miután bázisdemokratikusan elhelyezkedtünk egymás arcában (ti. kevés hely, relatíve sok ember), kiderült, hogy nincs wifi, és ezzel többen az előadók közül meg lettek lőve, hogy márpedig ők nem úgy készültek. Tudom, biztos én vagyok cinikus, de ha valaki arra készül, hogy emberek előtt beszéljen egy projektről, amit ráadásul ő csinál, akkor nincs a fejében a mondanivalója?

A sorozatot Oravecz Júlia kezdte a Nyitva Fesztivál/Lakatlan Budapest/KÉK képviseletében. A Nyitváról már itt is írtunk, nagyon fontos szerintem, amit csinálnak. Mélyi József a fent említett írásában azt mondja, hogy (legalábbis akkor, a galériák szintjén) van átjárhatóság magyar-német viszonylatban, legalábbis a megértés egy bizonyos szintje és a művészeti kifejezés oldaláról. Bárcsak így lenne ez az ingatlanhasznosítás terén is. Míg Berlinben a civilek sikerrel küzdenek olyan brutális méretű terek közösségi használatban tartásáért, mint a Mauerpark, vagy a tempelhofi reptér, addig Budapesten műemlékvédelem alatt álló épületeket dózerolnak el, vagy akkora terek hevernek kihasználatlanul, mint a Nyugati pályaudvar és a Podmaniczky utca közötti szakasz, alias 'Nyugati Grund'. Politikai hovatartozástól függetlenül rabolják le évek óta az V-VI-VII. kerületi ingatlanokat. Abban az országban, ahol az alulról érkező állampolgári kezdeményezésnek általában kuss a neve, ott nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen fontos munkát végeznek a fent említett szereplők, amikor ebből a posványból akarnak valamit kihozni. Hogy egyszer a harácsolástól, mutyitól, és attól a mentalitástól, hogy "csak akkor segítsetek nekünk, ha ebből politikailag és pénzügyileg jól jövünk ki", eljutunk oda, hogy ami üres, és rohad szét, az lehetne akár közösségi használatban, minimális anyagi ráfordítással. Mert itt sok esetben nem a pénzen, hanem a hozzáálláson múlik az ügy.

Ezután Hunya Krisztina következett a Zönotéka tagjaként. Már a nevük is szépen mutatja, hogy itt valami sajátos német-magyar keveredésen munkálkodnak, ugyanis német formában szerepel a biocönózis (gör. βιοκοινωνία ~ életközösség; "Egyed feletti szerveződési szint; ugyanazon az élőhelyen egyidőben együtt élő populációk kapcsolatrendszere."), de magyar ékezetes formában a 'téka'. A tér alapvetően műhelyként szolgál a művészeknek, de néha kísérletező jellegű kiállításokat is tartanak. A mostani, dinoszauruszosat az motiválta, hogy kiderült: az egyik legismertebb dinó, a brontoszaurusz ilyen formában nem is létezett. A résztvevők közül kb. ők voltak az egyetlenek, akik normálisan, strukturáltan tudtak beszélni arról, hogy hogyan is képzelik el a projekttermet (project space), amiért hálásak vagyunk.

Az utolsó fellépő, akit még volt szerencsém meghallgatni, Trapp Dominika volt, a charlottenburgi povvera műhelyből. Nem várom el senkitől, hogy szónoknak szülessen, de ha valaki 5 perce beszél úgy egy témáról, hogy fogalmam sincs: 1) miről van szó 2) ez miért fontos 3) honnan hová megyünk, akkor ott valami bibi van, pedig úgy alapvetően rendben vannak a kognitív képességeim. Két projektről volt szó részletesebben. Az egyik az első világháborúhoz kapcsolódott, aminek a gesztusértéke szimpatikus volt, de nyilván a megvalósításon többet lehetett volna csiszolni. A lényeg, hogy minden nap felépítettek egy tábori mozgó konyhát, plusz e mellett készítettek pár lövészárkos csemegét, amit anno a katonák fogyasztottak, majd a nap végére lebontották az egészet, hogy aztán újból felépítsék. 100 éve tört ki az első világháború, a téma adott, az EU is irgalmatlan pénzeket szór szét a megemlékezésekre, és ha kicsit jobban kidolgozzák az ötletet (pl. ténylegesen főzésre használni a műalkotást, korabeli ételeket készíteni, vagy biztosítani az elkészítés lehetőségét), akkor maximálisan tetszett volna. A gesztus így is szép és értékelendő.

Nem így volt ez a második bemutatott projekttel, ahol szerintem összejött az összes, ezzel a szcénával kapcsolatos ellentmondás és fonák. Úgy próbált meg egy kis műhely megemlékezni október 23-ról, hogy igyekezett megfosztani azt minden magyar vonatkozástól, miközben látogatóik zöme berlini magyar! Több helyen elvetették itt a sulykot, mindjárt ki is fejtem, hogy miért, azonban előzetesen: nem a giccsfaktort, a szocreál lambériát és a vitrinüveg porát sírom vissza. Régen még inkább normatíve álltam a művészethez, azonban az évek során ez elég erősen módosult, és alapvetően bárhol és bárkivel szemben érvelnék a művészi szabadság mellett. Szinte bármiről, szinte bárhogyan lehet beszélni, alkotni, ha . Ha van benne ötlet, alázat és tehetség. Elgondolás, bátorság, kreativitás. Nincs bajom azzal, ha a művészet az arcomba vág valamit, ahelyett, hogy szórakoztatna, elgondolkodtatna, vagy csak kelletné magát. Azonban szomorú vagyok olyankor, amikor bizonyos témákról nem veszik észre, hogy bizony a kis csápjaikkal nem véletlenül kapaszkodnak a történetiségbe, egy bizonyos csoporthoz, közösséghez. Ez az emlékezet, az identitás meg nem értése. Megint csak: bármiről meg lehet emlékezni (ld. még, hogy épp minek van a világnapja…), csak akkor ne játsszuk el, hogy rácsatlakozunk egy hagyományra, egy elbeszélésmódra.

Nem látom az alázatot abban, hogy - bevallottan - egy napos intenzív ötletelés után az jön október 23-ra, hogy oké: a világ teremtésének 6010. éve valami könyv szerint, 1956 Magyarországon, meg mi volt a világban máshol, október 23-án, ja és közben nézzük a híreket, és amiket mi (ti. a povvera) fontosnak tartunk világpolitikai szempontból, azt a nap végén kinyomtatjuk. Például azt, hogy a nigériai Boko Haram szélsőséges iszlám terrorszervezet épp felrobbantott egy iskolásokat szállító buszt. Amit aztán kinyomtatunk. És ráteszünk egy tortára. Aztán azt megesszük, és buli van.

Tulajdonképpen kárhoztatom magam, ugyanis ebben a percben kellett volna ott megkérdeznem az előadót, hogy nem érzed ennek az üzenetét, nem látod a szimbólumrendszerét? Valamit így elfogyasztani? És mi van, ha én lettem volna azon a buszon, és most nem ülök itt? Vagy valamelyik szülőd? Vagy az alkotótársad? A dolog nem megrázott, és nem felkavart, hanem inkább idegesített és elszomorított, mert nem láttam azt, hogy a fent felsorolt kritériumoknak megfelelt volna ez az egész, és hogy ez egy veszélyes út, ami nem éppen az emberek megértéséről tanúskodik. Ettől függetlenül nekik, ahogy a többieknek is, sok szerencsét kívánunk a jövőbeni terveikhez.

Némi kedvetlenség és időhiány miatt ekkor távoztam a Lumenből. Hallottam jó, és kevésbé jó dolgokat A forralt bor egész jó volt, utólag is köszi. Nem hallottam viszont a finanszírozási keretekről, a pályázati lehetőségekről, és maga a project space is csak áttételesen került bemutatásra. Majd talán legközelebb. Ugyanis a téma szerintem van olyan fontos, hogy kell róla beszélni, akár ilyen formában, akár kicsit komolyabb kivitelezésben is. Mert Budapest sokat tanulhatna Berlintől, amitől még jobb hellyé válhatna, nőne az a bizonyos átjárhatóság, és nemcsak a Keleti pályaudvar - Hauptbanhof viszonylatban, hanem életminőségben, művészi kifejezésben, önismeretben.

A bejegyzés trackback címe:

https://nagykorut.blog.hu/api/trackback/id/tr387004873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.