Nagykörút Blog

Mi fán terem a nature art? Természetes arcok a pesti művész szcénában

2015. október 26. - nagykörút_blog

Az erzsébetvárosi Damjanich utca különös vonzáserővel bír, ha a természetművészet efemer műfajáról van szó. Beszéljünk magyarul: mulandó, átmeneti, tünékeny. Milyen érdekes, hogy kétezer évvel ezelőtt még az ércnél maradandóbb állapot elérése volt a cél, jelenleg pedig itt tartunk. Tavasszal a #Green kiállítással mutatkoztak be az egri EKF Vizuális Művészeti Tanszék hallgatói az FKSE-ben, most pedig három utcával odébb, a MaMü Galériában tekinthető meg október végéig a SÁR-TÉSZTA-VÍZ c. kiállítás. Elmentem a megnyitóra, ahol ezek a benyomások értek.

A nem vízjelezett képek a MaMü Társaság fotói.
landart.jpg

Erőss István tanszékvezető tiszteletreméltó visszafogottsággal és rövidséggel mutatta be a három kiállítót, akik egyben a tanítványai is. Domokos Berta, Egervári Júlia és Lipkovics Péter. Azt hiszem mindannyian ismerjük az érzést, amikor egy kiállítás-megnyitó öncélú prezentációvá válik, és a 8. perc környékén elkezd motoszkálni bennünk az érzés, hogy valójában elzárnak minket a művészeti tapasztalástól. Ez itt most nem történt meg. Rövid művészettörténeti skiccet kaptunk arról, hogy hogyan intézményesült a 18. századtól kezdve a művészet: létrejönnek a ma is ismert óriásmúzeumok, a műalkotásokat pedig becipelik oda, amolyan megszentelt(nek hitt?) térbe. Ennek 20. századi kiteljesedése a galériák világa, ami piaci szereplővé tette, forintosította a művészetet, amire licitálni lehet, akár a vágómarhára.

landart2.jpg

Domokos Berta, Egervári Júlia, Lipkovics Péter és Erőss István.

Az 1960-as évektől szárnyra kapó land art és nature art egyfajta lázadás ez ellen, azonban ahogy Erőss megfogalmazta, itt a tárgy és az anyag iránti alázat megjelenítése a fontos. Ezzel csak egyetérteni tudok, ugyanis a párhuzamos valóságokkal játszó budapesti őszben több művészeti fesztivál és kiállítás is fut, melyeket szintén sikerült megtekintenem. Többségük tobzódik a sznobériában és a mérsékelt tehetségtelenségben. Nincs az a mennyiségű eltartott kisujj, amit ne bírnának el. Mégis, övék a tér és a csatorna, a lehetőség, hogy egyáltalán találkozz kortárs művészettel. Erőss szerint tanítványai ezzel a kiállítással jó technikával, határozottan kopogtatnak a kortárs budapesti művész szcéna ajtaján, de nekem az az érzésem, hogy ez így nem teljesen igaz. És ez egyáltalán nem baj. Nem a kapcsolatépítés (ejtsd: networking) és a jó helyezkedés a céljuk, hanem az, hogy a saját, épp sáros, vizes, vagy lisztes útjukat járják.

kenyerkezes.jpg

A kiállítást a három művész közös performansza indította. Őszintén be kell vallanom, hogy nem vagyok nagy barátja ezeknek a hakniknak, mert az esetek többségében az öncélú semmitmondás történik, némi túlgondoltsággal. Azért igyekeztem megőrizni a nyitottságomat és az érdeklődésemet, s nem is csalódtam, legalábbis a performálókban. Ha a cél az volt, hogy kiszakítsanak a nyugalmi helyzetemből, úgy az sikerült. Holott maga az egész a humoros és a szürreális határmezsgyéjén bokázott: Júlia csiniben tésztát gyúrt, Péter egy apró székről adagolta azt be egy leginkább kibelezett ágyrugóhoz hasonlatos szerkezetbe, miközben Berta a földön ült, és egy írásvetítőn elhelyezett tál vízben festett.

Azaz nem csináltak mást, csak dolgoztak meg alkottak. Kézzelfoghatót, kézzel, miközben ténylegesen lehetett érezni a fizikai teljesítményt. Hirtelen úgy éreztem, hogy nemcsak Júlia, hanem az én kezem is lisztes meg olajos, de hamar elterelte a figyelmem a Péter fölött érzett aggodalom, hogy vajon eltörik alatta az a tenyérnyi szék, vagy ő fog vele feldőlni. Gyanítom, az nem lett volna a performansz része. És az egy dolog, hogy én még a középiskolában is tanultam írásvetítőről, de lassan már csak a Vaterán vannak ilyen "retro" eszközök, most pedig a szemem előtt festenek rajta.

Egyszóval nemhogy nem csalódtam, de a maga komoly-komolytalanságában végrehajtott bemutató még tetszhetett volna is. De sose aggódjunk, ha a művészek nem rontják el, mindig ott a kedves közönség. Miközben ők nem féltek bepiszkolni a kezüket, és izzadságot nem kímélve létrehozni valamit, addig az emberek (az átérzés helyett) azon versenyeztek, hogy vajon ki tud több zajos, vakuzott képet csinálni, és állóban videózni. Mint ha nem lettek volna ott direkt, az eseményt amúgy is dokumentáló fotósok. Snassz dolog egy blogon a túlmediatizáltság és a fölösleges reprodukciók fölött siránkozni, de sajnos a fürdővízzel együtt ment a gyerek is a csatornába, mert bár nagyon jelen volt a közönség ezen része (van kép, meg videó!), valójában csak halványan, vagy épp semennyire.

kenyerpofi.jpg

Egy apró adalék még ahhoz, hogy miért az alázat a jó szó erre a művészeti formára, és hogy a választott anyag majdhogynem ugyanolyan társszerző, mint az alkotó maga. Korábban is rendkívül kifejezőnek találtam Júlia kenyérarcait. Nem kellett hosszasan nézni őket, hogy nőket, férfiakat, idősebbeket és fiatalokat véljek felfedezni bennük. Nem voltam biztos benne, hogy milyen technikával dolgozik, ezért megkérdeztem, hogy hány modell vett részt a munkában? Egy: ő. Pontosabban kettő, mert a technikát magán kísérletezte ki, modellnek pedig egy barátnőjét kérte fel. A változatosságot az anyag és a fizikai, kémiai folyamatok alakították, azaz hogy éppen hogy sült ki a kenyér a kemencében. Feltettem neki még pár kérdést.

- N. B.:  A Kisképzőben grafika szakirányon végeztél. Miért váltottál át a szobrászatra? Közelebb érezted magadhoz ezt a kifejezési módot?

A Kisképzőn képgrafika szakon végeztem, szakvizsgáztam, de közvetlenül utána festő szakra szerettem volna menni a Képzőművészeti Egyetemre. Bár szerettem a grafikát, de nem éreztem rá a technikáiban rejlő lehetőségekre, a lendületesebb dolgokat kedveltem, illetve nagy méretben dolgozni. Utólag úgy gondolom, hogy csak azért ragadtam le a festészetnél, mert nem tudtam eleget a többi műfajról. Ezért örülök, hogy végül Egerbe kerültem, és itt festő szakról átmentem plasztikai ábrázolásra, ami nekem akkor új perspektívát adott. A hagyományos szobrászat mellett megjelent a természetművészet, új anyagok, kifejezési formák, és elkezdtem installációkban gondolkozni.

- N. B.: Az EKF Vizuális Művészeti Tanszéke egy viszonylag friss, a bolognai rendszerrel létrejött dolog, ahogy a vizuális- és környezetkultúra szak is. Van egyáltalán ehhez hasonló az országban? Direkt emiatt mentél Egerbe tanulni?

Az egri főiskolán már régóta van rajz tanári szak, majd ezt alakították át a bolognai rendszer által, és jelentek meg különböző szakirányok, melyeket alapszakon lehetett elvégezni, de a mesterszak továbbra is tanári szak maradt. Illetve kibővült a tervező grafikával. de mostantól újból osztatlan a képzés, viszont több a lehetőség. Nem kifejezetten ezért jöttem Egerbe, de ha nem ide jöttem volna, akkor is szerettem volna tanári képzést is kapni, terveim között szerepelt, hogy később tanítsak. Így jól jött, hogy itt komplexen megvan minden, és bár néha nehéz volt két szakot csinálni egyszerre (ez ugye kell a tanári diplomához), de közben az anglisztika szakot is elvégzem.
Vizuális és környezetkultúra van máshol is, tulajdonképpen ez fedi a rajz tanárságot :)
Ami inkább egyedülálló nálunk, az a természetművészet szakirány.
- N. B.: Mi számodra a természetművészet?
És hogy ez mit jelent számomra... nem is olyan egyszerű kérdés, nem szeretem a nagyon hangzatos, de a közhelyes, banális frázisokat sem :) Viszont nehéz erre úgy válaszolnom, hogy ne az legyen belőle, de megpróbálom. Egyrészt egy új, másféle hozzáállást kívánó kifejezési forma, mint amit viszonylag megszokhattunk a képzőművészetben. A kevesebb több elvén, egyszerű, letisztult, sallangoktól mentes megnyilvánulás, együttműködve a természettel, anyagokkal. Néha több ráhangolódást, nyitottságot kíván és pont az egyszerűsége miatt nehéz frissen tartani. Fontos része a mulandóság, hogy el tudjam engedni azt amit létrehoztam, mivel adottságaiból fakadóan jórészt csak dokumentáció által marad meg.
kenyerlabi.jpg
- N. B.: Honnan jött az ötlet, hogy arcokat süss ki tésztából?
Eredetileg nem arcokkal kezdtem a sütögetést. :) Kb. másfél évvel ezelőtt volt egy önálló kiállításom az egri Kis Zsinagóga Galériában, és akkor kezdtem el ezt az anyagot használni, de ott még non-figuratív munkák voltak. Mikor megkaptam a teret, elkezdtem gondolkozni, hogy mivel töltsem meg. Valami helyspecifikus installációt szerettem volna csinálni, és egy új anyagot kipróbálni, de azért olyat, ami viszonylag könnyen elérhető számomra. Így egyszer csak megjelent előttem a kelt tészta. Majd annyira megtetszett maga az anyag és a lehetőségei, sajátosságai, hogy elkezdtem vele kísérletezni. Ehhez valahogy hozzátartozott, hogy figurális irányba is elmenjek. Őszintén szólva már nem emlékszem, hogy aztán miért pont arcokkal kezdtem. Kitaláltam egy technikát, amivel formázhatom a tésztát, és az arc, a maszkszerűség nagyon adott volt. Megkértem a lakótársamat, hogy legyen a modellem, és 30 lenyomatot, portrét készítettem róla. Érdekelt, hogy az anyaggal együttműködve milyen változatok jöhetnek létre ugyanarról az arcról, ugyanis sejtettem, hogy nem lesz két egyforma. 30 teljesen más arc jön létre, és ezt a különbözőséget én csak minimálisan befolyásoltam. Őszintén szólva mindkettőnknek nagyon izgalmas volt.
- N. B.: Fej, kéz, láb. Várható több testrész, esetleg egész alakos kenyérember?
Még mindig rengeteg lehetőség van ebben az anyagban, és egyre többet fedezek fel, de nem szeretnék feltétlenül a figuralitásnál maradni. Ezt szerintem a mostani kiállításon bemutatott Kerítés c. munka is mutatja (rácslapokra sütött különböző formájú tészta darabok). A testrészek nagyon adottak, konkrét tartalmakat tudnak közvetíteni. Vegyítve a figurálisat az absztrakttal valahogy nem annyira direkt a hatás, több a lehetőség, mind értelmezési, és technikai téren. Valószínűleg elkezdek más anyagokkal is dolgozni, illetve mostanában a művészet közösségivé tétele is foglalkoztat, az interakció, az emberek bevonása.
A kiállítás október 30-ig látogatható, szombaton pedig 17 órakor kezdődik a záró esemény, ami után az alkotókkal is lehet beszélgetni.
landart5.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://nagykorut.blog.hu/api/trackback/id/tr828018051

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.